Bárcsak, könnyebb lenne…

Bárcsak, működne…

Bárcsak, elmondhatnám…

Bárcsak, tudnám, hogy mi a jó út…

Van, hogy elfárad a lelkem és én nem fogadom el. Küzdök ellene, megyek tovább és nem engedem meg magamnak, hogy egy kicsit leálljak. Azt hittem, könnyebb lesz, azt hittem sokkal gyorsabban működni fog, de nem így lett. Visszaugrottam 3 lépést. Hiába beszéltem, hiába próbáltam lezárni nem működött… Bárcsak működött volna…

Most elég.

Kiabálnék.

Toporzékolnék.

Ellökném.

De egyiket sem teszem. Elnyomom, elfedem, elterelem. Semmit sem kezdek vele és állok értetlenül, „hol rontottam el?” Ott, hogy én sem tudom, mit akarok, hogy a könnyebb utat választottam, hogy mégsem tettem igazán semmit. Elhittem, hogy vége van, elhittem, hogy könnyebb lesz, de nem ez volt a jó út. Kezdem elölről. Most kicsit minden zavaros, hisz egyszer minden olyan jó aztán arcon csap a felismerés, hogy dehogy jó ez. Szeretnék beszélni, de mégse, szeretnék minden helyrehozni, de félek.

Nekem sem könnyű, én sem tudom mindig a választ, de próbálkozom… Nem sikerült, van ilyen, de nézzük elölről. Nem törődöm bele, megyek előre és helyre teszem. De adok időt magamnak és a lelkemnek is, mert ma már nagyon fáradt.

Puszillak, Dornita :)