Szól a híres ballagó dal, mely most nekem szól. Csak én nem iskolába megyek, hanem egy teljesen más pályára. Igen eljött az a pont az életemben, amire valljuk be pár éve még esélyt sem láttam, de most itt van előttem. 5 éve diplomáztam, 5 éve vagyok óvónő és most pénteken kijövök az oviból és bezárok egy kaput. Hogy ez a bezárás végleges, vagy csak időszakos még kiderül, hisz terveim vannak a gyermekekkel, de hogy milyen formában nem tudom. Azt tudom, hogy azok az új lehetőségek, melyek most engem hívnak nagyon vonzók és alig várom, hogy kipróbáljam magam. :)

De repüljünk is vissza kicsit az időben úgy 5 évet. 2014. júniusában, amikor lediplomáztam alig vártam, hogy elkezdjek dolgozni. Baján akkor nem sok lehetőség volt így azt tanácsolták, ha van bennem annyi, hogy elinduljak, akkor Budapestet ajánlják, mert ott több helyre is keresnek óvónőt. Akkor is volt hiány, de messze nem ekkora, mint manapság. Rettegtem az első interjúktól, hogy mi van, ha azt mondják nem akarnak, nem mehetek. Volt ilyen, nem is egy. Ugyanis nyelvvizsga hiányában akkor még nem lehetett az ember lánya óvónő, így lettem én is 3 hónapig pedagógiai asszisztens, melynek köszönhetően voltam én dajka is és minden. Imádtam még akkor is, ha nem óvónő lehettem. Bármilyen munkát is kaptam szerettem, mert ott lehettem, ahol lenni akartam. 3 hónap után változott a törvény és nyelvvizsga nélkül is elkezdhettem a gyakornoki státuszt, csoportot kaptam, akik végre az enyémek voltak. Hihetetlen érzés volt. Ott állni az „óriások” (mindig így hívom őket) előtt és látni, hogy isszák a szavaim.

Meg volt a maga nehézsége, mert természetesen mindig jön valami, amit nem olyan egyszerű megoldani. Hisz ott álltam 22 évesen a szülők előtt és nem volt valami nagy sikerem. Megtanulni kezelni a pillantásokat arra nézve, hogy mennyire fiatal vagyok, de elvárom, hogy magázzon. Végighallgatni, hogy de én úgy sem tudhatom, hisz nincs még gyerekem, miről okoskodok és miért adok pont én tanácsot. Nehéz volt, de valahogy gyorsan belerázódtam. Nem félek már a szülőktől, nem tarok a lenéző pillantásoktól, sőt az egyik kedvencem szülői értekezletet tartani. De akkor még nehéz volt.

3 éve volt egy munkahelyváltásom. Egy csoda helyre kerültem, ahol talán az eddigi legtöbb támogatást kaptam. Hatalmas bizalmat, támogatás és egy olyan kolléganőt, akiről álmodni sem mertem volna. Itt már bátran álltam oda az ajtóba az első napokba is. Tudtam, hogy mindent megoldok és imádtam, amit csinálok. A portfólióm előtt váltottam óvodát, de így is megcsináltam, mert hittek bennem, segítettek és tudtam, hogy én ezt akarom. Engem nem érdekelt, ha bejött még egy papírmunka vagy még ezt meg azt meg kellet csinálni. Engem a gyerekek érdekeltek. Jöhetett bármi én akkor is tettem a dolgom. A gyerekekkel voltam, rájuk figyeltem és így semmi sem tudta elvenni a kedvem. Hatalmas lehetőségek és felkérések érkeztek meg hozzám ezen a helyen. Az óvoda legfiatalabbjaként, 1,5 év után helyettesnek kért fel a főnököm. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése. Bizalmat szavazott nekem már akkor, amikor ott voltam nála interjún és akkor is, amikor felkért erre a feladatra. Hihetetlen támogatást kaptam és tudtam jó helyen vagyok és jól csinálom, amit csinálok. Bármilyen nehéz csoportunk is volt, bármi történt a kolléganőmmel mindig mindent is megoldottunk, mert valahogy olyan kapocs van köztünk, melyet nem tapasztaltam eddig.

De mégis mi történt? Ennyi csodadolog után, hogy jutottam el arra pontra, hogy felmondjak és elhagyjam a pályát?

Nos minden 2019 januárjában kezdődött. A barátaimmal közösen elkezdtük kitölteni a Yearcompass évtervezőt és pontról pontra át is beszéltük. Majd, amikor megérkezett hozzá a kérdés, hogy mik is a terveim 2019-ben munka téren még nagy elánnal meséltem az oviról, a blogomról és arról, hogy előadásokat szeretnék tartani és segíteni az embereknek. Majd egy barátom feltette a kérdést, hogy „Eszter, mi lenne, ha már évvégére nem lenne az ovi? Ha már nem ezzel foglalkoznál?” Erre a kérdésre én teljes felháborodással válaszoltam, hogy erre esély sincs, nekem kell az ovi, szeretem és szükségem van a gyerekekre. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a gondolattal sem. Aztán jött egy mastermind program, ahol rátaláltam a rejtett képességemre és megalapítottam a vállalkozásom. Tánctréner és Self-Love Coach lett belőlem. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy mennyi mindent tudok adni és miben tudom megváltoztatni a nők életét a programjaim során. Május végén volt egy beszélgetésem egy coach ismerősömmel, akivel a munkáról beszélgettünk és sírtam, rengeteget. Fáradt voltam, azt éreztem, hogy szét szakadok, hogy nem tudok ott lenni mindenhol. Majd annyit mondott, hogy „Eszter, megvárhatod, hogy nagyon fájjon, de fel is mondhatsz.” Rengeteget gondolkodtam, osztottam szoroztam, majd augusztusban beadtam a felmondásom, melyet 2 nap múlva visszavontam. Hogy miért? Mert akkor azt éreztem a legjobb döntésnek és mert segítséget kaptam, rengeteg segítséget.

Újra imádtam, amit csinálok és repdestem. 5 éve vágytam egy kiscsoportra, mely szeptembertől az enyém lett. De valahogy még sem működtem jól. A testem túl sokszor jelzett, rengeteget voltam beteg olyan tünetekkel, melyek nagyon megijesztettek. Fáradt voltam és túl sokszor türelmetlen, ingerült. Bármin is kiborultam és soksor ki is borultam. Majd jött egy hívás és egy olyan felkérést kaptam, mely számomra akkora elismerés volt, mint anno a helyettesnek való felkérésem. Csak pislogtam, hogy ennyi mindent lának bennem, elismerik az írásaim és hisznek benne, hogy meg tudom majd állni a helyem. A sokadik nehéz napom után azt éreztem erre van szükségem és mindenképp ki szeretném próbálni magam egy másik szerepben. Így született meg a döntés, hogy elhagyom a pályát és Budapest legnagyobb tánciskolájának leszek a marketingese a vállalkozásom mellett.

Rengetegen kérdezik, hogy miért?

Az első válaszom az, hogy azért, mert találtam valamit, ami jelenleg sokkal boldogabbá tesz, mint bármi más, és ez a tánc. Hogy láthatom a nőket változni és kinyílni. Ehhez pedig hatalmas segítség lesz az új munkám is. Továbbra is imádom a gyerekeket, de szükségem van arra, hogy kipróbáljam magam máshol is.

Emellett természetesen hatalmas szerepet játszik az én életemben is a pénz, az idő és a nyugalom, melyet valljuk be nem itt kell keresni. Szerintem millió helyen olvashatóak cikkek arról a siralmas állapotról, mely a közoktatásban/nevelésben folyik. Tényleg siralmas, és aki nem dolgozik benne sosem fogja annyira látni és érezni, mint mi. De nem szeretnék erről beszélni most, mert nem háborogva akarok elmenni. Szerettem és szeretem ezt a hivatást és valahol örökre óvónéni maradok csak most kicsit más köntösbe bújok és azt csinálom, amit jelen pillanatban a legjobban szeretek.

Hálás vagyok az eddigi lehetőségekért és azokért is, melyek most várnak rám.

Puszi, Dornita :)